Újra Magyarországon

A mostani bejegyzés egy részén már túllépett az idő, da ha már megírtam, gondoltam, kiteszem

Érdekes sztorit hallottam a minap az egyik recepciós csajról, méghozzá hiteles forrásból. Vilma – nevezzük így - aki kb velem egyidőben érkezett meg a Gut Isingi  rezervátumba, tanulmányait Olaszországban végezte, majd annak végeztével hazatért Németországba, hogy megkezdje a recepciósok helyi viszonyok között rosszul fizetett, de legalább unalmas életét. Egyedül és kutyájával tette meg a mintegy 600 kilométeres utat, aki egyébként csak olaszul tudja az „ül”, „fekszik” stb parancsszavakat. „És?” kérdeztem a sztori előadóját a magam keresetlen és lényegretörő stílusában a történet továbbiakban valószínűleg nem létező valóban érdekes részéről, miközben épp egy szép lazacszeletet tömtem a számba a kantinban, ahol a napi ebédet vettem magamhoz, bár hozzáteszem kissé sótlan volt a hal. Nos, ami figyelemre méltóvá teszi a teljesítményt, hogy a távot lóháton tette meg, kutyája meg baktatott mellette, alighanem az is jó kondiban lehet. Ha jobban belegondolok Vilma itt a büntetőtelepen is jobbára lóháton közlekedik, mint valami modern cowboy. A szállást úgy oldotta meg, hogy esténként bekéredzkedett különböző lovas panziókba, fogadókba. A teljesítmény értékét növeli, hogy a lovaglás igencsak komoly állóképességet igényel, és ugyebár Vilmának útközben át kellett kelnie egyszer az olasz, egyszer meg a svájci Alpokon...

Ügyes, ügyes, ügyes – nyugtáztam a hallottakat, majd nekiláttam valami zöldsaláta-félének, aminek inkább Vilma lova előtt lenne a helye, mint a személyzeti koszton, de hát ugye kell a vitamin. Nem akartam lemaradni egy jó kontráról és mivel magam a lovakat inkább csak kitömve vagy egy ismert italmárka logoján szeretem, én is előadtam, amit meg az indexen olvastam a minap. Történt a hetekben, hogy bejárta a világsajtót, hogy Szibériában valami túrázó lefilmezett egy folyón átkelő élő mammutot és a felvételt feltöltötte a yotube-ra. Természetesen egy összevágott felvételről volt szó, amire trükkel rárakták a mammutot, de a táj valódi. De ki készítette az eredeti vágatlan klippet? A hírek szerint egy magyar származású ausztrál turista készítette Szibériában néhány éve, aki nagyapja útvonalát járta be, aki az l világháború után esett orosz hadifogságba, és egy szibériai büntetőtelepre került. A telepet nem nagyon őrizték, mivel aki megszökött, arra a hideg meg a mostoha körülmények miatt a biztos éhhalál vagy fagyhalál várt. Így is sokan próbálkoztak, a többségük farkaseledelként végezte, de néhányuknak sikerült a szökés. Nagyapa – akkor még fiatal tökös gyerek lévén – gyalog jött haza Szibériából Budapestre úgy, hogyha elkapják, jó eséllyel még Oroszországban helyben agyonlövik valamelyik erdőszélen. Nos az öreg ennek ellenére hazajött, az út 3 (három) évig tartott…Mikor visszatért Budapestre, családot alapított és a ll- világháborút is túlélve fiának meghagyta, hogy az első adandó alkalommal lépjen le a Magyarországról. A fiú valószínűleg hallgathatott rá, mert 56-ban angolosan távozott, 10 évet élt Franciaországban, majd Ausztráliába költözött (hogy minek az nem derült ki, pedig érdekes lenne). Nos a múltkutató vándor már ott született, immár 3-ik generációs magyarként és ő tért vissza Szibériába bejárni a valószínűleg annak idején kevésbé népszerű „turistaútvonal” egy részét. És akkor most itt álljunk egy pillanatra… A magyarországi anyagi gondok, minden nehézség, mi ahhoz képest, amikor valaki 3 éven át bujkálva gyalogol haza…? Nincs iránytű, nincs GPS, nincs étel, nincs szállás, ha segítséget kér – márpedig biztos hogy útközben kért és kapott – minden egyes alkalommal kockáztatta hogy lebukik. Ne felejtsük el, hogy ő még a sztálini szovjetunióban cammogott, akkor meg tudjuk mennyit ért egy emberélet.

Mint ahogy azt körbeküldtem nektek a szerződésemet nem hosszabbították meg, így március 16-tal távoztam Gut Isingből. Ennek egyáltalán nem örülök, viszont így megnyílik a valódi esély az állásvadászatra, hiszen lesz több idő. Az itt eltöltött fél év számos tanulsággal szolgált és a puszta moralizálás helyett csak annyit emelnék ki, hogy az ember valójában sokkal többet kibír fizikailag és mentálisan is, mint amennyit magáról hisz. Én jelenleg 78 kiló vagyok, ezt 91-ről sikerült letornásznom. Belejöttem a németbe, kerestem valamennyi pénzt. Eez a hely még német viszonyok között is a világvége és egyáltalán nem fizettek valami jól, így az „olcsó húsnak, híg a leve” alapon, nem lehet azon csodálkozni, hogy olyan német csapat jött itt össze amilyen. Mégis, ha szívemre teszem a kezem, jól éreztem magam itt. Ugyebár Petivel (lovász) és Gergővel (kofferhordár) hárman voltunk magyarok, szinte 3 generáció, hisz rendre 18, 27, 37 évesek vagyunk. Az együtt töltött idő, a rengeteg nehézség ellenére régen éreztem ilyen jól magam, mint velük, hiszen töménytelen mennyiségű humor, nevetés, bohóckodás kötötte le időnként szabad estéinket amiben mindenki beszámolt az „aznapi” sérelemeiről, a német kollégák ostoba, értelmetlen, faragatlan stílusáról és a hozzánk való nemegyszer primitív stílusáról. „Katonák voltunk, tettük a dolgunkat”- ezt valami filmben hallottam, talán szerény mértékben az itt eltöltött fél évre is megáll. Az itt eltelt idő sajátos tolvajnyelvet szült, munkatársaink mint Mamut, Lejmbi, Homár, Patkó, Márványpofa, Behemót néhány év után majd a feledés homályába merülnek, először csak a nevük, aztán az arcuk, aztán úgy ahogy vannak és az egész kalandból csak annyi marad meg, mint Ádámmal a franciaországban töltött Auchan félévből, amely egy életre összekovácsolja az embereket.

Március 16-án tértem vissza Magyarországra és az elmúlt néhány hét alapján úgy tűnik, nincs sok keresnivaló itthon – sajnos. Amint lehet vissza kell térni valamilyen külföldi munkavállaláshoz. Többféle lehetőség szóba jöhet, de hogy bármelyik is valóban bejön, arra sajnos garancia nem sok adódik.

1.      - az otthon töltött időszak alatt gőzerővel tovább kell pályázni a DACH régió irodai állásait, de taktikát váltva olyanokat, ahova kifejezetten magyar nyelvtudással keresnek embereket. Hátha összejön valami nyárig, ki tudja.

2.      - Egy másik variáció szerint ütni kell a vasat amíg meleg és be kell adni a Chiemsee környéki 50 szállodába az életrajzom hiszen már van tapasztalatom, fogok kapni Zeugnisst (bizonyítványt vagy referenciát ha úgy tetszik) és mielőbb visszajönni pincérnek. Ennek viszont megvan az a komoly veszélye, hogy a valóban érdekes hasznos álláspályázatokkal továbbra sem fogok tudni haladni, hisz megintcsak nem lesz rá idő. Ugyanakkor az összegyűjtött pénz őszre megnyithatja az utat Új-Zélandra.

3.     - Az otthon sínre tett álláspályázatokat meg kell nyomni egy kicsit, hátha valami összejön. Hozzáteszem, tekintve, hogy Magyarországon a helyzet egyre nehezebb, ennek elég kis esélyét látom, és ami nagyobb baj, nincs benne perspektíva hosszútávon.

Végül az is szóba jöhet, hogy Keleten kell keresni állást, ahol még van lefedetlen piac a multiknak. 

 Egyelőre holnap kezdek a Napi Gazdaságnál megint újságíróként, amíg nincs más megteszi az is.

Általában az egyszerűbb megoldás a helyes

Occam borotvája az a filozófiai elv, amely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt kell választani, amelyik az egyszerűbb. Első megfogalmazója William Occham, a 14. században élt angol filozófus, ferencesrendi szerzetes. Ugyancsak magában foglalja az elv, hogy a problémák megoldásánál is az egyszerű, kézenfekvő, minél kevesebb változó tényezőt magában foglalót érdemes választani. Mindezt egy remek otthonról kapott filozófiai könyvben olvastam, amely a katolicizmust és a tibeti buddhizmust hasonlítja össze, rámutatva meglehetősen sok hasonlóságra.

Erősen kétlem, hogy az itteni étteremvezető valaha is hallott volna Occam-ről, de mégis valahogy ezen elvek szerint döntött, amikor február 1-i távozással beadta a felmondását. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. Régóta érett már a dolog, az igazgatóval a viszony nem volt felhőtlen, napirenden voltak a viták, ráadásul volt, hogy a kollégák előtt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a látszatra sem nagyon ügyeltek. 25 ember marad tehát most vezető nélkül, és érdekes látni, ahogy február 1 közeledtével a társaságon eluralkodik a bizonytalanság, nem túl jó a hangulat. Nyilván lesz majd új vezető, de mikor, ki tudja? Külsős vagy belülről választanak valakit? Legjobb ilyenkor eltűnni a tömegben és nem beszállni a "megbeszélésekbe", szépen dolgozni tovább, elvegyülni mint víz a vízben és nem foglalkozni az egésszel. Lesz, ahogy lesz, majd alakul. Egyelőre még azt sem látom, hogy február 1-gyel az én szerződésemmel mi lesz, könnyen lehet, hogy befejezem itteni pályafutásom, mert most nincs igazán forgalom, aztán meglátjuk, hogy nyár elején vissza lehet-e jönni, ha egyáltalán lesz rá lehetőség...

És szükség...Megcsillant ugyanis a remény, hogy talán valami értelmesebb munka is összejöhet. Ezek még csak megkeresések, semmi konkrétum.... Ma leadtam CV-met Lacinak a HPnál, emellett külön pályázat nélkül felhívtak Svájcból, hogy márciustól lenne valami telekomos projekt Zürichben (Volt Europe), aztán a monsteren keresztül elért a wdc nevű szoftveres cég is, írtak a Xilingtől is, hogy lenne egy account munka Münchenben, ugyancsak egy Müncheni munkára bekérte az anyagomat a 13ik leggyorsabban fejlődő kanadai IT cég, a Vitalinsights. Itt volt egy telefonos interjú is, meglátjuk jövő héten hívnak-e megint, akkor lehet, hogy a Müncheni központtal kellene már személyesen interjúzni. Kérdésére biztosítottam a nőt, hogy adott esetben nagyon szívesen vállalom a hongkongi vagy a sydney-i irodában is a munkát, " there are no limits and distances in the age of the internet, I am ready to go international, if needed...". Utóbbira még dec elején adtam le a pályázatom. Kicsit mosolyogtam magamban, ha látná ez a nő Torontóból ahogy beszélgetünk, valami üveggömbben, hogy itt ülök a szobámban az interjú alatt, ahol a függöny piros kockás mint valami kalocsai terítő, mellettem 1 méterre  a szárítón párolognak a ruháim, ablakom alatt lovakat visznek futtatni, mint a középkorban, még csak az kellett volna, hogy valamelyik felnyerít, ahogy szoktak és simán behallatszik a telefonba, még az ablakon át is, és akkor a nő megkérdezte volna, "voltaképpen hol van az irodája? Jól hallottam, hogy egy ló nyerített? Esetleg lovaglás közben hívom"?  :-)

"Georg te igaziból nem is vagy itt, látni rajtad, hogy valamin töröd a fejed nap mint nap" - mondta egyik kolléganőm a héten. Karinának igaza volt. Ahogy reggelente a Salzburger Stubéból kinézek, tiszta időben ellátni az Alpok vonulataira. Ha az idő borús, nem látni belőle semmit, de attól még a hegyek ott vannak. És a fontos gondolataink is, mint a felhők mögül az Alpok, újra meg újra előszökennek, hiába foglalkozunk napközben mással, a háttérben ott fut a program.

A "szökés" avagy a "kiugrási kísérlet", ahogy Zaránd Petinek mondtam, amikor felhívott tegnap San Francisco-ból, csak idő kérdése, ezen jár az agyam, ezzel kelek, ezzel fekszem... Nem maradhatok itt, mindenképp menni kell és találni egy rendes állást. Ez a hely betöltötte küldetését, a németbe belejöttem, kihívást nem jelent, segítségével jelentős tehertől szabadultam meg, hisz lehetővé tette a végtörlesztést egy Ft alapú hitelkiváltással. Ami itt tart, hogy amíg nincs jobb megteszi ez is, hisz valamennyi pénzt hoz. Ugyanakkor a napi 12 óra munka mellett alig marad kapacitás az állások pályázására, annak hiányában viszont nem megy el az a mennyiségű életrajz (kb. 500), ami ahhoz kellene, hogy legyen kb 25-30 megkeresés, amiből jó eséllyel egy már statisztikailag is összejöhet egy jobb állás. Eddig kb 80 pályázat ment el, az erre vetített 5 megkeresés akár jónak is mondható.

Voltaképpen mit akarsz hosszútávon, ezt el kell döntened és mindent arra feltenni - mondta tegnap Peti és ez az, ami most dilemma. Kellemetlen kérdés, amit kerülget az ember és néha bizony szembesítik vele, akkor hirtelen csak hebeg-habog, így is jó, úgy is jó, de vajon melyik megoldás a legegyszerűbb? Melyik a kézenfekvő? Mit is mondott Occam?

Németországot szeretem, mégiscsak Európa, de szívem szerint egy olyan gépre ülnék fel, ami hetente 2-szer indul Prágából Dél-Koreába, onnan pedig át lehet szállni egy másikra, amely Délnek veszi az irányt és amikor az landol, megérkezem a szemerkélő esőbe, csak húzom magam után a bőröndömet és várok a bevándorlási ügynökre a reptér bejárata előtt, akivel már mindent lezsíroztunk előre, álláspályázatok, vízum, szállás és a többi. Ahogy ott állok és várok, a fejemen kopognak az eső cseppek, csak csorognak lefele az arcomon és könnyeimmel összefolynak, sírok örömömben, hiszen itt vagyok Aucklandben, Új-Zélandon: Itt végre angolul beszélhetek, amit ezerszer jobban tudok, mint a németet, ez itt már "New Zealand", Frenki, ami tényleg egy új és más világot jelent Európával szemben, megígértem, elterveztem és megcsináltam, tessék itt van, amikor az elképzelhetetlen valósággá válik - hányszor álmodtam ezt már, látom magam ott a reptér bejárata előtt ahogy állok, és ilyenkor közben szinte érzem, ahogy a nyakamnál szivárog be az eső víz az ingem alá, de ez nem érdekes, mert már itt vagyok, megérkeztem. Valljuk be hogy ez lenne az igazi terv, ha a szívemre teszem a kezem.

De vajon mi a realitás - még Németországban vagyok, itt sem jutottam előrébb, hogy lesz ebből Új-Zéland, ha tényleg lesz? A válasz itt és most, ebben a pillanatban, kézenfekvő: sehogy. Egyelőre nem érdemes kapkodni, nincs is nagyon mire, helyben kell a dolgokat felhozni, egy megfelelő helyi állással, a DACH régióban (Németo., Ausztia, Svájc). Utána ha az sínen van, lehet mérlegelni, hogy tetszik-e. Ha nem, akkor el lehet kezdeni immár jobb fizetés mellett Új-Zélandot szervezni.

És hogy mi lenne az igazi nagy dobás? Egy németországi cég Új-Zélandi leányvállalatnál dolgozni. Rátaláltam az Új-Zélandi - Német kereskedelmi kamara honlapjára, ahol fent van 300 cég. Ezt a fonalat később még talán fel lehet venni, ha eljön az ideje. Ne siessünk kimondani a lehetetlent.

A Seebruck-i moló

Now you are free, gladiator

Múlt héten Gergővel (egy közgázos aki itt dolgozik) bementünk Salzburgba,csináltam képeket meg videókat, de sajnos a telefonom kezdi megadni magát így nem tudtam őket a gépre átmenteni. Igazi balkáni / ázsiai / arbos hangulat van osztrákéknál, annyiféle színű bevándorló van. A belváros szépen van tartva, a buszközlekedés tényleg remek, punkok, skinheadek, törökök, vietkongok és mi magyarok kedélyesen elcsevegve jutottunk az óvárosig, ahol egy jól öltözött, zakós hajléktalan igazított útba minket. Kissé disszonáns látni a belvárosi üzletekben egy Gucci kabátot átszámolva 1,2 millióért, én már messziről kilőttem abban a kirakatban egy inget, az "csak" 550 euróba került.

Mind a svájci, mind a német munkaprojekt nehezen halad, beszéltem a müncheni centrumból néhány némettel és azt javasolták angol helyett német CVvel próbálkozzam, német prepaid számot vegyek, amúgy kellene állást kapjak ezekkel a végzettségekkel. Valamikor bemegyek a müncheni állami arbeitsagenturba egy tiszteletkörre, néztem itt a neten 1-2 kiadványukat és kifejezetten javasolják a bejelentkezést interjút CVvel. Ehhez azonban kell venni a kocsiba egy navigátort, mivel a google maps-em nem működik. Amennyiben dec 12-én nem hosszabbítanak, akkor is mindenképp bemegyek münchenbe néhány hétre és csak utána megyek haza, miután tájékozódtam állásügyben.

Visszatértem a szervizbe, már nem vagyok pultos. Véletlenül két ujjam  is megvágtam egy törött kancsóval, gyakorlatilag addig vaciláltam, bemenjek e a sebészetre valamikor, hogy így 3 hét alatt majdnem be is forrtak a sebek.

Más sebek azonban vannak és maradtak, igaz nem bennem. Ezzel a múlt héten szembesültem amikor a lengyelek 2 kb 30 körüli  nő áthívtak egy sörözésre és előadták élettörténetüket és hogy hogyan érzik ittmagukat.

Volt itt minden: nehéz munka, ostoba főnökök, hülye vendégek, kevés pénz, ócska szállás (utóbbi igaz), vacak kaja és a kimozdulás társaság hiánya, rosszindulatú pletykák, nem tudnak gyógyszerészként előrelépni a saját szakmájukban stb - megannyi orvosolatlan sérelem. Hozzám járnak panaszkodni a románok is amúgy, de csak a napokban esett le, hogy miért. December közepéig 4 magyar ismerősöm jön ide dolgozni és a fülükbe jutott, hogy ezt én intéztem el a HResnél. Gondolom most azt hiszik, ha ezt el tudtam intézni a válság közepén, akkor esetleg bármiféle ráhatásom van a döntésekre, lásd szállás, kaja, előmenetel, de ez tévedés, nincs többről szó, minthogy főokosék kértek egy szivességet, amit sikerült teljesíteni. Én lovászként úgysem maradnék semmiképp, akkor meg vigye el, akinek ez segít, magam elöl tehát nem veszem el a helyet.

Szóval szenved a nép, barátok, szülők otthon Lengyelországban, mi meg itt már vagy fél éve - hangzik a panasz - most meg itt a tél, szóval én csak úgy fészkelődtem kényelmetlenül a kinyitott kemping karosszékben, fogalmazgatva magamban az együttérző helyeslést, egybekötve a megértő bólogatással és az elharapott ásításokkal, a remek süddeutsche zeitungom jutott az eszembe, aki elbújt hazafele a kabátom belső zsebében, amíg a recepción a pultost hátraküldtem, nézze meg jött-e postám, ott hever, ott vár a ketrecemben az ágy mellett frissen, ropogósan, tele remek érdekfeszítő és izgalmas cikkel elemezéssel, ehelyett meg hallgathatom a nyafogást..

amikor egyszer csak megkérdezték én mit érzek, hogy érzek itt, és mit gondolok, mert engem olyan "jókedvűnek" látnak, pedig tudják hogy a szervizen mennyi hülye dolgozik.

Nos, nem vagyunk mártírok, ez van most ezt dobta ki a gép, ezt kell tenni. Előadtam, tán azt hiszik, az, hogy itt vagyunk ebben a rezervátumban az csak velük történhet meg, azt hiszik a helyzet gyógyíthatatlan, változni sosem fog, végül talán bele is fognak  bolondulni a rengeteg munkába és tehetetlenségbe. Holott, ez a néhány év amit itt töltenek a hazájuktól távol csak javukra válthat, most bizonyíthatnak, megküzdhetnek a magánnyal és nyelvi nehézségekkel, a méltatlan és mostoha körülményekkel, megkeményedhetnek, megerősödhetnek fizikailag, óvatosabbak lesznek anyagilag, jobban megbecsülnek másokat, emberismeretük fejlődik, pénzt kereshetnek és mire hazatérnek tán valamennyit változnak - mint ahogy én is a 96os német meg 98as francia munka után. Az idő majd befedi a kellemetlen emlékeket, utólag nehéznek, de kibírhatónak fog tűnni az egész, ez a néhány év csak jelentéktelen epizód lesz az életükből, mint valami gyors jegyzet, amit az ember az újság szélére ír, hogy aztán hamar el is felejtse, amikor másnap az újságot már kidobta. A kellemetlen figurák, akikből jutott nekem is már elég eddigi életemben, utólag okoskodó kis bábokká mennek össze, egészen aprókká és jelentéktelenekké, akiknek a fejére, ha nem vigyázol, még véletlenül rálépsz hajnalban hazafele menet.

Meséltem nekik Olofson Placidról aki 10 (tíz) évet húzott le a Gulágon és még mindig él (ha jól tudom 95 éves). Ne drámázzunk, viseljük méltósággal a szenvedést. De vajon mifélét?

Enniük van mit, szállásuk van, munka van - igaz olyan amilyen.  De Placid a bányában 10 évig ingyen dolgozott, ők meg kapnak havi 1000 eurót. Kevés? Az. De vajon mihez képest? Mert német Jürgenhez képest, aki 9 órát dolgozik duplaennyiért, nem 12t mint mi, ahhoz képest igen. De ahhoz képest, hogy van szállás és kaja, meg hogy Becskén télen hajnal 4 kor állnak az emberek a buszmegállóban, hogy beérjenek a 6 órás műszakkezdésre a gyárba (bocs 3 műszak), havi bruttó 90 ezerért, ahhoz képest sok.

Faludyról is meséltem nekik, akinek a fél élete meneküléssel telt: A 2ik világháború idején Berlinből Párizsba, majd a front elöl az afrikai Marakeshbe menekültek, már útközben a fél baráti társasága meghalt, mire odaértek az arabok vesztegzár alá vették az egész országot, az európaiak ellen  valóságos hajtóvadászatot indítottak, az utcán kövezték meg az embereket. Faludy innen ment az USA-ba és vesztére 5év múlva hazajött, az 50es években megjárta az Andrássy 60at, ahol egy évet töltött egy olyan cellában amin nem volt ablak és csak egy küblije volt meg egy priccse. Egy év után egyik este közölték, hogy másnap felkötik. Reggel azonban inkább Recskre vitték, ahol szintén lehúzott egy másfelest. Akikkel kezdett, a harmada belehalt a kényszermunkába, a legtöbben éhenhaltak. Faludy nem: az erdőben bogyókat szedtek, hogy legyen vitaminjuk, nyersen ették a csigát, kövekkel csapták agyon a szalamandrákat, dobálták a fákon a mókusokat, hogy legalább valami húshoz jussanak. És az élet ment tovább. Miután Faludy szabadult - kb annyi idős lehetett mint én most - még élt vagy 50 évet. Hogy boldog volt-e valaha, azt nem tudom,de megtörtnek sosem tűnt, könyvét, a "Pokolbéli víg napjaim"-ot kötelezővé kellene tenni a gimnáziumban, Ibsen Vadkacsája meg a hasonló sületlenségek helyett.

Más idők járnak most - mondták, ez már nem ugyanaz, eltelt 50 év, mások az igények és az emberek is kevesebbet bírnak - talán igazuk is lehet, gondolhatnánk, de egyáltalán nem  járnak más idők, csak Európában és nem az "emberek" bírnak kevesebbet, hanem mi "európai emberek" lettünk puhák. A világ kb 2/3ának semmije sincs a puszta életén kívül, mi meg akárhogy is, itt Németoban a világ 4ik legnagyobb gazdaságában élünk, amelyik egymaga 2-szer annyit állít elő GDP-ben, mint India, és 60%-át a mai napig utoléri a kínai GDP-nek, pedig ott 8-10% a növekedés és Kína vagy 100-szor akkora és 13-szor annyi lakosa van.

A németeknek is volt nehéz: miután elvesztették az I világháborút, porig alázták őket, 33-ban beütött a weimari köztársaság csődje, aztán elvesztették a 2ik világháborút is, még vagy 10 generáción át hordozhatják magukon a náci bélyeget, most mégis jól állnak  - egyelőre, bár a múlt héten már a német államkötvényeknek is csak a harmadát jegyezték le. Sok magyar deivzahiteles jönne szívesen a pincér / szobalány / lovász  állásokra ide, a lovász állásra 2 nap alatt 4en jelentkeztek Magyarországról látatlanban, dec14-én jönnek is.

Persze ez a helyzet nem  jó egy diplomásnak, de átmenetileg megfelel. Épp jó. Van idő tervezni, gondolkodni. Néhány hónapot, esetleg 1-2 évet is. Addig meg leszámolhat az ember az illúzióval, hogy ő érinthetetlen, bizonyos dolgok vele nem történhetnek meg, nem juthat olyan sorsra, hogy ilyen vagy olyan munkát el kelljen vállalnia vagy el kelljen hagynia a hazáját, csak hogy egy nap majd boldogulhasson megint.  De juthat bizony, bármelyikünk, le kell tehát számolniuk a lengyeleknek is ezzel az illúzióval, ahogy én már megtettem, amikor visszajöttem ide 15 év után. El kell veszíteniük a szabadságukat, vagy a szerény, de kényelmes lengyelországi életüket, hogy amikor visszakapják, akkor majd értékelni tudják azt. Kis túlzással, mint a Gladiátorban, amikor azért küzdenek, hogy a végén szabaduljanak, elengedjék őket, amikor letelt az idejük és győztek: " Now you are free, gladiator".

 De a diplomájuk - hát ezért tanultak...? Hát vehetik ők is úgy, ez most egy második diploma, legyen akár Master vagy PhD. Diploma az élethez, nekem a 3ik lesz, könnyen lehet, ez ér majd a legtöbbet "Major: Re-beginner, Degree: Master". Persze könnyebb ugrálni, ha az ember tudja, mi a cél: nekem ugyebár az, hogy amint van egy jobb irodai állás, máris meglépek innen. Ez legitimmé teszi az üresüvegek pakolását, a tányérokkal szaladgálást, meg az asztalok terítését, leszedését. Én már dolgozom rajta, keresem a lehetőséget, gyakorlatilag nem megyek sehova, szabadnapjaimon itt ülök és robotként pályázom az állásokat, aztán ha 500 után sincs eredmény - amire 99% az esély, akkor hátha lehet dőlni és gondolkodni akkor hogyan tovább. Nekik viszont sajnos nincs céljuk az idejövetellel, azonkívül, hogy pénzt keresnek. Kérdésemre elmondták, 5 helyre adtak be pályázatot - ejha! :-)) Edison12.000 kísérletet végzett mire feltalálta a villanykörtét, a Kentucky Fried Chickens alapítója 56 évesen kezdett el házalni a csirkereceptekkel, mire a 800-ik étterem megvette tőle az első licenset. Az első 799 elküldte, hogy nem kell, végül a 800ikból a világ 3ik legnagyobb gyorsétterem lánca lett.

Szóval nehéz úgy, ha nincs célja a küzdelemnek, mert pusztán az a tény, hogy egy nap majd Krakkóba hazavisznek innen pár 10 ezer eurót nem lehet cél, mert akkor sem lesz otthon állásuk jó eséllyel, ha most sincs vagy ha lesz is, sosem fognak a lengyel bérekhez visszaszokni. Értelmes céljuk egy lehet: megpróbálni,  még ha nem is sikerül, itt új boldogulást találni vagy Svájcban vagy Új-Zélandon vagy ahol akarnak, és a saját szakmájukban vagy valamiben amiben örömüket lelik, elhelyezkedni. Ha nem sikerül, még mindig visszatérhetnek Lengyelországba, senki nem fogja tőlük számonkérni, miért nem maradtak itt, hisz az a hazájuk.

A németek viselkedése meg..? Hát az olyan, amilyen időnként ... de gondoljunk csak bele, tényleg - ők mit szólnának otthon (Lengyelországban), ha övéké lenne a világ 4ik legerősebb országa, és ezerszámra érkeznének lengyelül alig karattyoló mindenféle pakisztáni, kazah meg ki tudja milyen népek és feleannyiért elvégeznék a munkájukat? Vajon ők mennyire lennének "segítőkészek"? Ilyen helyzetben a legjobb, ha az ember hagyja a németeket nyerni, hadd osszák az észt és akkor talán kevésbé éreznek bennünket a saját állásukra veszélyesnek.

2 hónapja Németországban

2 hónapja Németországban

Szokás szerint csapongva írom meg ami történt errefelé. Most 3 hétig pultosként dolgozom az étteremben, ami annyit takar, hogy a megrendelt italokat én adom ki a pincéreknek. Rendszerint 10.30-15.00 óráig, aztán 18.00 tól éjfélig dolgozom, ami olyan szempontból könnyebbség, hogy így csak 10,5 órát dolgozom naponta és nem 12-t. Akit helyettesítek kb 2 hét múlva jön vissza, aztán megyek vissza felszolgálónak én is. Nagy a jövés-menés amúgy, a konyháról és tőlünk is többen elmentek, de jöttek újak is. Vasárnap este volta dolgozóknak egy amolyan buliféle, talán 50-en lehettünk, hajnali 3ig tartott, nagyon jól sikerült, volt iszogatás, táncolás miegymás.

Végül is ki maradt Magyarországon a régi csapatból ?

Végignéztem a linkedin-en a régi Vivendis, Porschés, Otthon Centrumos csapatot – gyakorlatilag mindenki szétszóródott. A társaság egyik harmada otthon maradt alkalmazott- szinte senki sem a régi cégénél, a másik fele valami saját céggel próbálkozik, de a többiek mind külföldön – USA, Németo, Svájc, Új-Zéland, Ausztrália.

Beszéltem Sarkadi Zsuzsival, ő Münchenben van és ott is keres állást, egyelőre néhány próbanapon volt, megbeszéltük, hogy valamikor ha szabadnapos vagyok elugrok meglátogatni, és kicsit eszmecserézünk, kinek mik a tapasztalatai. Zavarbaejtő ez a legújabb kori népvándorlás – a németek mennek el Németországból kalandvágyból vagy még több pénzért az angolszász országokba, Ázsiába, az Arab Emírségekbe meg ki tudja még hova, az ő helyükre jönnek a kelet-európaiak, a kelet-európaiak helyére meg az Unión kívül rekedtek, az oroszok, ukránok, moldávok meg afrikaiak, mindenféle náció, akik egy majdan megszerezhető EUs útlevél reményében dekkolnak pld. Magyarországon évekig, hogy aztán továbbmehessenek. Ha éppen lesz még hova…

Az öreg Európát ugyanis mintha hirtelen kiborították volna a kényelmes hintaszékéből, ahol évtizedekig csendesen szúnyokált vagy olvasgatott, és most hirtelen még a talpra állás is nehéznek tűnik. A nagy és erős Németország, amely két emberöltővel ezelőtt kishíján leigázta a fél világot, majd a vasfüggöny mögött ragadtak bezzegországa volt, most fél. A németeknek ugyanis nagyon komolyan van mit veszteniük: 20 évükbe telt amíg helyrerázták Kelet-Németországot és erre most lehet, hogy az egész unió a nyakukba dől, hiába prosperál a német gazdaság egyelőre. Vajon kibírják-e azt a nyomást és azt a többezer milliárd eurós veszteséget,  ami akkor következik, ha az elkerülhetetlen görög csőd után az olaszok is bedőlnek? Ezt latolgatják itt, megszólalnak a sajtóban itt az öltönyös főokosok, „akik előre látták”, „mindig is tudták”, akik „figyelmeztettek”. Eső után köpönyeg, van itt minden: új közös európai pénzügyimisztérium, megrugálózott bankok és spekulánsok, korlátozott tőzsdei műveletek – igen, értjük, mostmár szeretnénk mi is másképp csinálni, beláttuk, tévedtünk, jók leszünk, minden másképp lesz és átlag Jürgennek is megmarad persze a 3000 eurós állása – de igaziból benne van a levegőben, hogy talán késő. Az új kihívók között  az évtizedekig lesajnált Kína, India, a temérdek olajjal és nyersanyaggal rendelkező Brazília és a nevető sokadik, az USA, ahol eszükben sincs megregulázni a pénzügyi rendszert tisztességesen, és ahol egyes bankok azzal keresnek pénzt, hogy a saját részvényeik árfolyamesésére kötnek határidős ügyleteket. Ide jutottunk. Hogy merre lehetne kitörni? Az elfelejtett kontinens, Afrika, talán még kiaknázható. Kongóban például a nyersanyag koncessziókért cserében vállalták a kinaiak, hogy felépítenek egy új többmilliós fővárost – nem tudom érezzük-e a léptéket – mintha az Alföldön felépítenék mondjuk újra Budapestet, autópályák, repterek, gyárak, üzemek, egészségügyi rendszer minden lesz, ja és a koncesszió felett cserében – na nem mintha nem lenne elég munkaerő helyben – annyiban maradtak, hogy odatelepül szervezni, tervezni, dolgozni egymillió kínai… Mindez nem valami mesekönyv szüleménye, hanem maga a valóság.

Hétköznapok

Most veszem észre, hogy csaknem egy hónapja nem írtam, valójában az e-mailekre sem nagyon válaszolok, mert nincs rá idő. Beálltunk a napi 12 óra munkára, szabadnapomon a saját ügyeimet intézem és gyakorlatilag a svájci állásokat pályázgatom. Egyelőre csak elutasítások jönnek, jövő júniusig adok időt magamnak, addig folyamatosan nyomni kell, hátha összejön valami interjú. Időközben a linkedin-en keresztül elkezdtem tájékozódni arról, hogy mennyibe kerülne és mennyi idő venne igénybe, ha kitanulnék valami programnyelvet. Programozót ugyanis mindenütt keresnek. Svájcban most van egy barátom aki controlling vonalon munkahelyet vált, megpróbál segíteni, hogy az ő helyére beugorjak Zürichben, de az esély 1 a 100-hoz.

Jönnek-mennek a Service területen az emberek, sok a munka, helyi viszonyok között nem jó a pénz, voltak próbanaposok is, akik nem is jöttek többet már 1 nap után sem. Ma szabadnapos voltam, utána 6 nap munka, aztán 2 nap munka, utána jönnek látogatóba nővérem és unokahúgom 2 napra.

Ahogy olvasom a Bild am Sonntagot, mire a karácsony beköszönt, nagyon komoly változások lesznek a görögök miatt Európában, Németo-ban is. Itt mindenki ezen izgul, és egyelőre Görögo csődbemenetele elkerülhetetlennek tűnik. Egyelőre ennyi, az e-maileseknek a héten még külön is válaszolok.

Gyorsuló idő

Szépen elrepült 1 hét amióta utoljára írtam, gyakorlatilag 12 órákkal végig dolgoztam, így szerda, csüt. egész napom szabad. Sajnos az e-mailekre nem tudok külön mindenkinek válaszolni, ehelyett van a blog, remélem az érintettek nem veszik rossznéven. Ami épp eszembe jut, hogy mik történtek azokat írom meg:

Sikerült egy traunsteini Renault szervizben 60 euróra lealkudni a téligumi cserét, így arra már nem lesz gond, 1 óra alatt kész lett, meg is tudtam várni.

Az étteremben most nem volt valami jó a hangulat, a recepcióval meg a konyhával vannak nézeteltérések, felbolydult a méhkas, mindenki tudni vél " valamit", de igaziból a vezetőkön látni, hogy feszültek. Sokat dolgozunk mi is, ahhoz képest, hogy mennyi a munka, kevés az ember, ez viszont a szolgáltatás szinvonalát rontja. Nem megy elég jól a szállodának, én látom az erre utaló jeleket, mégis kevesen vagyunk és további létszámcsökkentés jöhet szóba - ez egy ördögi kör. Egyelőre 3 hónapos szerződést kaptam, aztán meglátjuk. Valamennyit fogytam és erősödtem, a fizikai munkát egyre jobban bírom, a nadrágok amiket hoztam magammal csaknem lógnak rajtam.

Nem nagyon költök semmire, csak tankolásra internetre, szállás van, étkezés van. Igyekszem változatosan enni, általában a rendezvényeken meg nem kezdett tálakat műszak végén testvériesen befaljuk, így bár nem szeretm a céklát azt is eszem, feta sajtot, mindenféle nyers zöldséget, gyümölcsöt, rengeteg halat. Jön ugyanis a tél és nem árt ha az ember egy kicsit vitaminokból betáraz, mert maga a személyzeti kaja jó ugyan, de kissé egyoldalú.

Tegnap ismét lejutottam az uszodába szaunáztunk úsztam valamennyit. A Süddeustch Zeitungot átolvastam és egészen remek hírek vannak benne, jók az interjúk, érdekesek a témák, a sajátos német sztoikus hozzáállás  sajátosan visszaköszönnek a cikkekben.

Nézzünk néhány témát, bár ezek búlvárosak egy kicsit. A Süddeutsche aról cikkezik, hogy...
- 2020ig bezárják a bajor szakközépiskolák / szakmunkásképzők harmadát, 2030-ig pedig további felét (!), mivel nincs elég gyermek. A családok mennek a városok fele,de pld Münchenben is csak úgy alakul a helyzet, hogy ott tartják a szintet.

-  egy jelenleg 78 éves  evangélikus pap egy bajor kis faluban 40 év alatt mintegy 1,1millió euró (mintegy 327 millió Ft-nak) megfeleló összeget sikkasztott el a gyülekezet pénzéből és adományokból és ezeket különböző kis tasakokban a paplakban rejtette el (a régi német "márkát" apránként átváltogatta). Gyakolratilag az egészet szét kellett bontani vagy 50 helyre dugott el pénzt, hogy idős korára legyen miből élnie

-  Költségcsökkentési okok miatt rengeteg vidéki rendőrörsöt zárnak be, befagyasztották a rendőrségi kereteket, sokan hagyják el a pályát, mert a hétvégi rendszeres futabllmeccseken állandóan szolgálatban vannak, annyi a rendbontás. Emellett a rendőrautókba való tankolást is korlátozzák,  így bár a bezárt rendőrörsök miatt messzebbre kellene fogdára vinni a delikvenseket, igen körülményes ennek logisztikai kivitelezése, ha nem akarják túllépni a benzinkeretet.

-  Becslések szerint 13 millió német munkavállaló küzd depresszióval vagy munkahelyi kiégéssel (burn-out), mivel olyan nyomás alatt dolgoznak. Az ilyen okokból betegszabadságra menőket megbélyegzik, majd visszatérés után elküldik a cégektől. A kezeletlen burn-out szindróma és depresszió miatti alacsonyabb szinvonalú munkavégzés  évente mintegy 6,2 milliárd euró (kb. 1847 mrd Ft - tehát a magyar költségvetés kb ötödének megfelelő) veszteséget jelent a cégeknek. Most törvényi erővel próbálják védeni a munkavállalókat, de a munkaadói szervezetek tiltakoznak ez ellen, mivel a diagnózis felállítása igen nehéz és ez visszaélésekre ad lehetőséget (az is kiirítja magát, akinek kutya baja - mintha otthon lennénk....)

- Bűnvádi eljárás alá vontak egy ismert németországi csatárt, aki a Milánó London járaton az ülése előtti zsebben 5 görög pénzérmét talált, majd azokat eltette és elajándékozta barátnőjének. Utóbbi megpróbálta eladni, amikor kiderült, hogy azok nem kacatok, hanem numizmatikai ritkaságok, amiket hónapok óta köröztek amúgy, ez eredeti tulaj feljelentése alapján.

Nos, mára ennyi, remélem mindenki jól van.

"A másik steak a kutyámnak lesz"

Tegnap este ismét lejutottam az uszodába, ahol megismerkedtem egy nálunk dolgozó román párral, olyan 25 év körüliek. A lány kb akkor jött mint én, a fiú pár napja, előbbi a housekeepingen dolgozik, utóbbi a lóistállóban kapott egyelőre állást. A dolog szépséghibája, hogy nem tud németül egyelőre egy mukkott sem, csak angolul, így problémázott egy kicsit, hogy fog megtanulni németül, hiszen a lovaktól csak a nyerítés vagy a horkantás fog ráragadni. Bíztattam, hogy sehogy. Annyit még róla, hogy szintén közgazdász, egy ideig a vízműveknél dolgozott aztán átalakult brókerré, 4 évig csinálta, de neki se ment az üzlet a végén már, így kénytelen volt váltani idén. Diplomásként lógondozó, ez aztán a karrier, mondtam neki, hogyha jól dolgozik 2 év múlva akár mosogatónak is előléptethetik. Először megszeppent és nem értette a viccet, de aztán rájött hogy ugratom. 1 éve múlva már nem itt akar dolgozni, hanem menne tovább valami végzettségének megfelelő helyre Németországon belül. Ha rajtam  múlik, nekem már a karácsonyi fizetésem is egy svájci bankszámlára érkezik...

Rengeteg kutyás vendég jön, akik az állatokkal össze-vissza mászkálnak a szállodában, bemehetnek az éttermekbe is (összesen 6 van). Tegnap hallottam egy olyan sztorit, hogy az egyikük kért egy steaket (30 euró itt kb.), meg még egyet, de azt alig átsütve fűszerek ,só nélkül. A második steaket aztán tányérostul letette a földre és a kutyájával etette meg. Hiába no, ezt beszéltük a román gyerekkel is, itt az állatoknak jobb sora van mint egyes embereknek, vicces ezt látni.

A weissbalue geschichte nevű német szappanoperában statisztaként beválogattak, kb egy fél napos volt a forgatás, fog érte járni majd valamikor 40 euró. Egy bárban én vagyok a pultos, és különböző szövegek mellett a szereplőknek italt osztok: "gerne", "jawohl", ich bringe es gleich" ilyeneket mondok közben. Minden jelenetet vagy 15-ször felvettek. Érdekes ezek a filmesek-tévések itt is nagyon kedvesek, akárcsak otthon voltak.

Ma volt az egész szállodának egy áttekintő meeting, kb 2 órán át tartott, viszonylag jól sikerült a nyári szezon,de az ősszel nem állnak túl jól. A hónap dolgozója egy román mosogató volt, 4 új belépő van, köztük én is. Fel kellett állni és néhány mondatot mondani magunkról, én is elbrekegtem a sajátomat és hogy 15 éve már voltam itt, de visszatértem, hol dolgozom stb. Ez rendkívül jól hangzott, mintha valami álruhás száműzött visszatérne a fiatalsága helyszinére. Most együtt volt csaknem 100 ember, a negyede biztos külföldi, a 4 új közül is 3 az.

Közben pont ma megjött a német TAJ számom, így teljesen biztosítva vagyok, meg be vagyok léptetve valami krankenkasse-be is.

Elvittem a szomszéd faluba a kocsin a téligumit cserélni, de 100 euró lett volna. Mondtam a gumisnak, hogy 50et kap érte, mire azt mondta, hogy "maga álmodik". Mondtam neki, hogy "akkor álmomban keresek egy másik műhelyt", be is ültem a kocsimba és ott is hagytam. Ennek az árából haza tudok menni és otthon lecseréltetni, amit ha valamikor néhány napra novemberben hazaugrok, meg is fogok tenni. Kiderült, hogy nem kötelező a téligumi németben, csak ha leesett a hó, és a ha balesetet okozol, akkor kell fizetni 40 eurót. Novemberig nem lesz hó remélem. Ha igen, majd akkor lecserélem valahol mégis.

Megérkeztek a svájci kontaktok, 5 fejvadászhoz elküldtem az életrajzot, illetve találtam elég sok keresőmotort és fejvadász céget, ahova be lehet jelentkezni. Egyelőre úgy tűnik, hogy marketing területen a social media, az IT/telco, és az élelmiszeripar (syngenta, monsanto, pioneer) stb területen vannak lehetőségek. Nagyon gondolkodom, hogy az utóbbi irányába fogok elmozdulni, egy roppant egyszerű elgondolás alapján: enni mindig kell :-), még a válságban is. Ami az átfutást illeti, ez igencsak nehéz szülés lesz: sok helyen német - angolt kérnek, de a németet anyanyelvi szinten. inkább olyan állásokat fogok megpályázni, ami multi nemzetközi és eleve angolul hirdetik meg. Sok állás van a CEE (közép-kelet-európa) megjelöléssel, ahol a magyar nyelv csak pluszt jelent, ugyanakkor a központ Zürich, Basel, Genf vagy Lausanne. A németem nem elég jó, ami a szövegértést illeti, minden más megy. Egy részét a kollégáknak szóról szóra megértem, de vannak akik olyan nyelvjárásban beszélnek, hogy az valami elképesztő. A svájci váltás igencsak kétséges, meg kell pályázni (szét kell küldeni) először mondjuk 100 állásra, ha arra jönne mondjuk 15 megkeresés, akkor 4-500 pályázatból valahova felvennének. Nincs benne semmi hókuszpókusz, általában a biztosításnál is 100 megkeresésből 20 találkozó 10 ajánlat 1 kötés, valahogy így volt. Itt ráteszek még 1 ötszörös szorzót.

Vajon kinek jobb? Akik ide születtek és szerény végzettséggel egész életükben helyi viszonyok között nem túl megbecsült és nem túl jól fizetett munkát fognak végezni? És nap mint nap szembesülnek vele, hogy a kelet-európaiak csak jönnek és jönnek és nyomják le a béreket? Mostmár szóvá se tehetik, mert itt is az amerikai multkulti van.

 Vagy annak, aki kényszerből végzi idegenben a munkát amihez túlképzett úgy, hogy benne van a kiugrási lehetőség? Mert ha az esély 1:100 hoz is, meg lehet fogni komolyabb állást Svájcban, Németo-ban vagy Ausztriában is. Ha nem, akkor vagy beéri ezzel vagy hazamegy.

Mi a stratégiája a szállodának? Épp ésszel aligha felfogható, minek vesznek fel diplomásokat - akár engem -  kuli munkára - bár nem kétséges, hogy a pénz jól jön? Jó eséllyel ugyanis az illető előbb-utóbb továbbmegy, 1-2 évnél nem marad tovább. Vajon mi ebben az üzlet? Nem gondolnak erre?

Nos, azt gondolom nagyon is gondolnak... ha ugyanis van egy állandó fluktuáció, akkor nem kell fizetésemelést adni. Akinek meg magas a végzettsége, az gyorsan betanul.